Szünetel

Ez a blog épp szünetel, mert a Lovers on the sunt írom, amit megtalálhatsz itt.

8.fejezet

Sziasztok!

Hoztam egy Legolast és hugicáját, meg egy nagy imladrisi pakkot.

 

 

Glorfindel könnyedén felszökkent egy közelben álló sziklára, s kémlelni kezdte a tájat, kezét napellenzőként terta a homlokához. Sötét erdőt látott maga előtt, kis, díszes boltívvel jelezve a bejárata.

- Mit látsz Glorfindel?- Kérdezte a mellette álló Arwen.

- Az ösvény kezdetét, úrnőm- válaszolta a tönde, és leugrott a szikláról. - Hamarosan ott vagyunk.

Mögöttük nagy sátrak álltak, szorosan egymás mellett, lovak legelésztek körülöttük. Elrond úr egész kíséretével jött, hozzájuk csatlakozott Crídan is.

Arwen egyáltalán nem szertte ezt a tömeget, így leginkább Glorfindellel volt együtt, vagy a fivéreivel. Néha szeretett kiszakadni az etikett világából, s úgy élni ahogy szeretne.

Hátrafordult, s megpillantotta Elladant, mögötte Elrohirt, amint négy szürke lovat húznak maguk után. Elmosolyodott, a közös lovaglást megelőző érzés mindíg boldoggá tette.

- Húgom- nyújtotta felé Elrohir a szárat, aztán felsegítette a nyeregbe.

- Köszönöm, bátyám!- Arwen  bebujtatta lábát a kenygelbe. - Mikor indulunk?

- Amint szőke barátunk felszállt- válaszolta nevetve Elladan.

Glorfindel dühösen hátrapillantott, majd megkérte Asfalothot, hogy térdeljen le a földre, így a gazdája könyebben kerülhessen gyeregbe.

- Indulhatunk!

Arwen vezette a sort, kényelmes vágtában, hajába belekapott a szél. Hogy szerette ezt az érzést!

Gyors lovaiknak köszönhetően az imladrisi tündék hamar elérték az erdőt, és egy nagyobb, valószínűleg átlovaglásra való, bejáratot vettek észre, ami kihalt volt, még csak a szél se kavarta fel közelében a port. Két oldalról fák határolták.

Glorfindel kíváncsian bemerészkedett, halkan léptetve lovát, alig csapva zajt. Valami mégis megütötte a fülét. Hussanás, valami a fába fúródik, újra meg újra.

Előkészírve az Asfaloth nyergén lévő pajzsot, készenlétbe állt.

Hirtelen elhallgatott minden, viszont a lovak mind megugrottak. Éreztek valamit, amit gazdáik nem, emiatt félelem járta át bensőjüket.

Hirtelen több nyílvessző süvített Glorfindel felé, aki mindet kivédte pajzsával, majd kirántotta kardját.

- Jó szándékkal jöttünk erre az aldëonra!- Kiáltotta el magát. - Nem jelentünk veszélyt, imladrisi tündék vagyunk, Thranduil hívására jöttünk!

A fák közül kilépett egy alak, egyenesen Glorfindel felé indult.

-  Mae govannen, barátaim!- Mosolygott rájuk Legolas...

7.fejezet

Hát itt volnék újra!!!

Én szegény agyam már teljesen bekattant, mihamarabb internetre szeretné vetni a gondolatait, szóval nyargaltam a géphez. ( Egyetlen akadályom a házi, az én kis szörnyetegem. :) )

De, térjünk is rá a lényegre!

Ez a rész rövid.

Sajnos ez az ára annak, hogy az ember valamilyen jó helyen fejezze be a részt, de hát ez legalább sikerült.

A másik, aki esetleg Bucky blogját is olvassa, az láthatta, hogy írásmódot változtattam.

Ez itt is fennáll!

Szóval ez van, lehet, hogy valakinek nem fog teteszeni, de szerintem én igy sokkal jobban írok, meg minden.

 

Laeriel szobája tágas volt és csak organikus összetevőkből állt, be engedte az erdőt, az állatokat.

Mivel a földszinten helyezkedett el, a lovak bedughatták fejüket az ablakon, egy kis csemege után.

Így lett gyakori látogatója a Laerielnek Alarca, a palomínótarka, szélsebes kanca, aki bármilyen csínytevésre készen volt, csak egy falat almát kaphasson. A tündelány nagyon szerette a látogatásait.

Thranduil közben nagyban lakodalmat szervezett.

Meghívta a legfontosabb tündeurakat, szerte Középföldén, hisz lánya hazajövetelénél nem volt számára nagyobb öröm. Úgy érezte, mintha visszakapna egy kicsit őbelőle is…

Legolas közben a megszokott munkáját végezte.

Éber szemekkel őrizte az erdő bejáratát egy fáról, melynek ágai között kényelmes helyet talált magának. Mellette Tauriel ült.

Hoszzú mozdulatokkal élezte késeit, néha felpillantva, az utat figyelve. Aztán megszólalt:

- Hogy hívják?

Legolas felé fordult, az egyik lábát áttéve valamelyik másik ágra, hogy nehogy leessen.

- Kit?- Kérdezett vissza.

- A húgodat.

- Hogy őt- a herceg szórakozottan elmosolyodott.- Laeriel.

- Szép név…- Tauriel újra a késeivel foglalkozott.

- A tiéd is!- Válaszolt Legolas kapásból, ám amikor utolérte magát a beszédben, meghökkenve maga elé mered, aztán visszafordult az út felé.

Sajnos így már nem láthatta Tauriel mosolyát.



6. fejezet

Sziasztok!

Itt az új fejezet!

Remélem tetszeni fog nektek, mert Lisa végül is csak mégis eljut Thranduilhoz, és a nevén szólítják!

A tünde szavak jelentését megtaláljátok a szótárban!

 

 

Thranduil egyenes háttal felállt a trónusáról, s halkan egy szót ismételgetett közben:

- Laeriel…

Aztán Legolasra nézett.

- Hol találtad?- Kérdezte.

- Az Adanok között volt- válaszolt bátyám. A király újra felém fordult.

- Heniach nin?- Kérdezett újra, ezúttal tőlem.

- Tancave- válaszoltam halkan. Thranduil elmosolyodott.

- Eleni síla lumenn' omentielvo, Laeriel!

Ezután a Tündekirály lejött az emelvényről, egyenesen hozzám. Egy ideig csak álltunk egymással szemben, Legolas hátrébb húzódott.

Thranduil picit megrázta a fejét, mintha nem lenne igaz amit lát, és megérintette vörös fürtjeimet. Én visszatartottam a lélegzetemet, nem mertem szólni.

A következő pillanatban apám karjai között találtam magam.

- Pont olyan vagy, mint az anyád- súgta a fülembe.

- Hannon le- súgtam vissza a könnyeimmel küszködve.

Hallottam, hogy Legolas boldogan felnevet.

Thranduil aztán kibontakozott az ölelésből.

- Most menj- mondta. - Legolas majd rendes ruhát ad neked és megfürdet. Nekem össze kell hívnom a tündeurakat. Egy ilyen hír mindenkit illet. Menj! Nostach be Orch gaer!

A kijelentésre összeráncoltam a homlokom, de azért követtem Legolast egy trón mögül nyíló folyosóra.

Mikor kiértünk, bátyám boldogan átkarolt.

- Csodálatos voltál!- Mondta.

- Lau! - Tiltakoztam. -Te vagy csodálatos, hogy idehoztál.

- Gondolkoztál mit fogsz csinálni, Laeriel?- Meglepett, hogy a nevemen szólít.

- Kitanulok dolgokat, szeretnék veled menni felderítésekre, íjászkodni, gyógyítani! Szeretnék hasznos tagja lenni a társadalomnak!

Legolasnak tetszett a dolog.

- Úgy legyen…



5. fejezet

Sziasztok!! :)

Huh, de rég nem voltam errefelé! Igérem, mostantól belehúzok.

Sőt! Annyira belehúzok, hogy új hátteret kaptatok! Remélem tetszik nektek! ;)

Ami pedig a fejezetet illeti, eljutottunk végre Thranduilhoz! Yey!

A tájleírást nem a film szerint csináltam, hanem a könyv szerint, ezt vegyétek figyelembe.

Következő hétfőn újra itt vagyok! :))

 

 

 

 

Megtorpantam a hatalmas ajtószárnyak előtt. Hirtelen elfogott a félelem, Thranduilt sok helyen mondják a Kegyetlen Tündekirálynak. És még úgy is, hogy a lánya vagyok, úgy éreztem, tartogat veszélyeket a dolog.

Legolas kezét éreztem a vállamon.

- Minden rendben lesz- súgta nekem. - Nem hagyom, hogy bántson.

Felpillantottam rá, és ő visszamosolygott. Mintha egy kicsit megnyugodtam volna. Abban a pillanatban az őrök kinyitották a nehéz fa ajtót, és bebocsájtást nyertünk.

A palota szépségét el sem tudnám nektek mondani. Elhelyezkedését tekintve a Bakacsinerdő keleti szélén állt. Nagy barlang volt, mélyen bekanyargott a föld alá, és sok, kisebb barlang nyílt belőle. Az ajtó előtti folyó hangja még be is elkísért minket. Legolas elmondta, hogy a víz éppen a hegyekből a felföldeknél lévő mocsarakba tart.

Mikor megkérdeztem bátyámtól, hogy ez a barlang olyan e mint a koboldoké, ő sértődötten nemmel válaszolt. Később láttam csak, mennyivel tisztábbak ezek a barlangok és fényesebbek, mint akármelyik másik.

A trónterem ajtaja szembenyílt a bejárattal. Csomó organikus anyagot fedeztem fel magam körül, miközben Legolas jelentett az őröknek. Azok azt válaszolták, hogy a bebocsájtásunkra még várnunk kell, a király elfoglalt. Így, ahogy múlt az idő, egyre idegesebb lettem. A perceket óráknak éreztem, alig bírtam idegekkel az ajtószárnyak megmozdulásáig. Akkor viszont Legolas a vállamra helyezte a kezét, és átléptük a küszöböt.

Tranduil hatalmas trónusán ült, keresztbe vetett lábakkal, közben egy másik tündével beszélgetett. Viszont nem sokáig figyelhetett másra, mert az őrök hangosan jelentették belépésünket.

A Tündekirály elküldte látogatóját, aztán felnézett. Hidegkék szeme először Legolasra tévedt, hidegen nyugtázva visszatértét.

Csak aztán nézett rám. Láttam, hogy szemeiben azonnal felismerés csillan…





4.fejezet

Hello!

Újabb részt hoztam nektek, természetesen Legolasról meg a húgáról, akinek nem tudom említettem e a nevét, de hamarosan minden kiderül!

Nagyon várom a kommenteket!

 

 

 

 

- Tauriel!- Fordult hátra Legolas boldogan ugyanakkor meglepetten is.

- Öröm a szívemnek, hogy itt talállak. Látom apám a határőrséghez osztott be téged. - Monda a vörös hajú tündének. Ekkor kapcsoltam én is, hisz tudtam ki az a Tauriel. Mindenki tudja aki látta a Hobbit filmet. Kezdek egészen otthon lenni ebben a világban. Legalábbis ki ismerem magam benne. - Kit hoztál?- Kérdezte Tauriel. - Nem ismerős az arca.

- Rég nem talált húgomat hoztam, egy messzi földről. Atyámnak viszem, hogy köszönthessék egymást.

Észrevettem mikor Legolas itt van akkor mindig ünnepélyesebb stílusban beszél, ahogy egy tündéhez illik.

- Öröm meg ismerni testvéred, Legolas.- Biccentett felém a vörös hajú, bár látszott, hogy ezt korántsem így gondolja. De azért én is biccentettem és egy mosolyt is megengedtem magamnak.

Közben a többi őr lemászott a környező fákról, aztán hercegük magához rendelte őket. Bátyám ügyesen tartotta a fegyelmet, így hamar lovakat szereztünk magunknak.

Egy szimpatikus tünde felém nyújtotta a szárat aminek végén szép palomínó tarka kanca állt. Lámpás volt a fején és a szemei kékek voltak. Olyanok mint az égbolt. Foltjaiba egyetlen fehér szőrszál sem keveredett, míg sörénye kávébarnán omlott szépen ívelt nyakára. Vékony és erős lábaival toppantott egyet, hogy nem bánná ha már a hátán ülnék.

Boldogan teljesítettem kérését.

Legolas szénfekete vad mént kapott, aki nem bírt ki egy nyugodt pillanatot sem. Bakolt és a ágaskodott, de láttam, hogy erős kezekben kifejezetten jó állat.

Tauriel is velünk tartott vasderes arab kancájával.

Csak, hogy az én lovamhoz visszatérjek, csodálatos volt a járása. Nem dobált, mintha a patája nem érintené a földet. Vágtáját meg a bölcső ringásához hasonlíthatnám.

Ezen tulajdonságainak köszönhetően nem is vettem észre milyen hamar a palota kapuihoz értünk…



 





3.fejezet

Legolas házam kis belső kertjébe vezetett, csak azt nem értettem, miért? Bár bátyám látszólag értette a dolgát és pár lépéssel odébb állított, mondva: nem lesz teljesen veszélytelen az a dolog amit csinál.

Aztán lehunyta a szemét, erősen koncentrált,majd előre nyújtotta kezét közben szavat mormolva. Egy kis idő múlva éreztem valami erős, előttem kavargó energiát, ami kék fényben öltött testet. A szám is tátva maradt a csodálkozástól.

Legolas elégedetten rám nézett és intett, hogy lépjek közelebb.

- Most mit csinálunk?- Kérdeztem.

- Átmegyünk Arda mesés vidékeire… Eryn Lasgarenbe… - Mondta aztán eltűnt a vakító kékségben.

Követtem, a mai napig nem értem miért, de a döntésemet sosem bántam meg.

Szép, nagy pusztákra érkeztünk, láttam egy nagy erdőt, erdei ösvénnyel.

- Itt megpihenünk- mondta Legolas és elvezetett az ösvényig. Közben láttam, hogy szemeivel az erdőt pásztázza, megfelelő fát keresve az alváshoz. Mikor megtalálta a megfelelőt, segített felhúzódzkodni, biztatott: hamarosan megy majd egyedül is.

Este növényeket ettünk, közben kiszúrtunk egy málnabokrot amit aztán megfosztottunk kincseitől.

Nyugodt volt az éjszaka…

Reggel Legolas keltett, segített lemászni a fárol. Jött a gyaloglás, mivel úgy tudtam a Thranduil palotája az erdő mélyén van.

- Át kell jutnunk az ellenőrző ponton- magyarázta bátyám. - Lehet, hogy feltartóztatnak minket, de velem bemehetsz!

Később igaza is lett: Épp az ösvényen mentünk amikor megroppan egy gally. Mindketten a hang forrása felé fordultunk, de nem láttunk semmit.

Hirtelen megszólal mögöttünk egy hang, mikor megfordulok a sajátomhoz hasonló vörös tincseket látok: - Isten hozott a Bakacsinban…